26/01/2025
Molnár Sándor megnyitó beszéde Németh János "HAZAI HANG" c.írásán. Elhangzott 1990. XII. 13-án, a kiállítás megnyitásakor.
Közép-Európa országai tudathasadásosak, két „énjük” van, egyik az itthon maradottaké, másik a külföldön élőké. Most alkalom nyílhat, hogy fölmérjük: a tudathasadásos ikerlét két fele tulajdonképpen miben hasonlít és miben különbözik. Fölmérni végre a kétféle csapda, kétféle zsákutca, kétféle eltorzulás természetét. A szellem, a lélek és test elnyomorodásának különféle módjait. Azokét, akik itthon maradtak - Martyn Ferenc, Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér, Veszelszky Béla - ebben a szellemellenes országban, ebben az álom nélküli sivatagban, ebben a csapdában, a zsákutcák, megaláztatások, sértések, megszégyenítések labirintusában - társadalmon kívül -, megélhetési gondokkal küszködve, ahol a szellem felé tett minden egyes lépést a személytelen hivatalnok hatalmú társadalom, de minden polgára is azonnal megtorol - és mindennek ellenére a fölsorolt itthon maradottak egyetemes érvényű művészetet teremtettek. S akik elmentek: Szenes Árpád, Kolozsváry Zsigmond, Reigl Judith, Kallós Pál, Csernus Tibor, Lakner László és a többiek, nyilván különböző nehézségek és küzdelmek után kialakították művészetüket, mely a magyar művészet szerves része, hiszen az embert döntően gyermekkora határozza meg, s nem tud másból építkezni, mint ami lényét meghatározza és kialakította. Külföldön élő festő ismerősöm mondta, hogy ő a jobbik rosszat választotta azzal, hogy elment. Ebből következik, hogy az ittmaradtak a rosszabbik rosszat választották. De mit jelenthet a jobbik rossz? Mi benne a jobbik, az, hogy élő és eleven szellemi környezetbe kerültek? Hogy ilyen vagy olyan módon, de egy anyagilag biztosított polgári életet élhetnek? Hogy egy idő után befogadja őket a társadalom? Hogy nem szégyenítik meg őket a magasrendű szellemi tevékenységért? Hogy nem kell mindennap szembenézniük az irigységgel, bosszúval és gyűlölettel? És mi a jobbik rosszban a rossz, az, hogy el vannak vágva gyökereiktől? Hogy mit jelent az itthon maradottak rosszabbik rossza, azt most ne elemezzük. Jól ismerjük mindnyájan. Figyelemmel kísérve külföldön élő művészeink tevékenységét, ami meglepett, az a görcsöktől fölszabadult, oldott líraiság. Azt mondhatnám: nem prózában beszélnek, hanem versben. De ez a vers is olyan, mint a japán haiku, amely mindössze tizenkét szótagból és három sorból áll. A hazai rémálomnak, tragédiának, szorongásnak, vakmagánynak, görcsösségnek, összetörtségnek nyoma sincs bennük. Csupa laza, elengedett lírai költészet. Száz év múlva, ha az akkor élők visszanéznek a XX. századi magyar művészetre, egészen más képük lesz erről, mint nekünk, benne élőknek. Mások lesznek a „nagy művészek”: a ma ismert nevek nagy része eltűnik, a külföldön festett magyar művek helyükre kerülnek.