06/07/2024
Folytatom: A Pozsonyicsata (907. július 4-7) meghatározta nemzetünk helyzetét, s létét itt a Kárpátmedencében!
Tizennegyedik ének
A második ütközet
/Regélő/
Bíborszín ül ki az ég peremére,
ménpaták szántanak harmatos fövenyt;
kancák nyerítése egekig hallik,
s a völgykatlan csendje riad idelent.
Félve kúszik a Nap delelőre,
hisz nem látott soha még ily háborút;
mert harcnak szelleme csap fellegekbe,
a kénköves pokol ma elszabadul.
Refrén:
Ha hazánkra támad az ellen,
mi nem tűrjük azt soha el;
míg két kezünk bírja a fegyvert,
a halál sem tántorít el.
Míg egy magyar él eme földön,
fegyverével bíz’ számolni kell!
/Regélő/
Hajlik a bokor, és rebben a cserje,
az égbolton ezernyi nyílvessző száll;
fekete felhőként csap az ellenre
és nem könyörül meg a kegyetlen halál.
A Kopják és szablyák víg táncot járnak,
az ittas fegyverzet vértől mámoros;
pusztul az ellen, csak hírvivő szalad,
végső fohászt rebeg Ditmár bíboros.
Refrén:
Ha hazánkra támad az ellen,
mi nem tűrjük azt soha el;
míg két kezünk bírja a fegyvert,
a halál sem tántorít el.
Míg egy magyar él eme földön,
fegyverével bíz’ számolni kell!
/Regélő/
Vörösben izzik a messzi ég alja,
holttestek hevernek a katlan gyepén;
míg tegnap a fövenyt zöld fű takarta,
ma mindent átfestett a pirosló vér.
Harcosaink, mind pihenni térnek,
őrtüzek lobognak magas hegyeken;
némaság csendje ül e gyászos tájra,
gubbasztva sír a szél, sok hűlt tetemen.
Refrén:
Ha hazánkra támad az ellen,
mi nem tűrjük azt soha el;
míg két kezünk bírja a fegyvert,
a halál sem tántorít el.
Míg egy magyar él eme földön,
fegyverével bíz’ számolni kell!
/Regélő/ próza
Jól jegyezze meg az ellen, fegyvereikkel bíz’ szá…molni… kell!
POZSONYI CSATA HARMADIK NAPJA 907, JÚLIUS 06.
/Regélő/
Lipót őrgróf az öntelt bajor, gyilkolásra lett tenyésztve.
Bízik fennen a kardjába, s ötvenezres seregében.
Halljuk hát őt… vajon néki mi az érve?
Lipót őrgróf
Kisgyermekkoromtól azt tanultam,
kardomat kezemben hogy forgassam,
ki nem szolgálja hűen jó királyom:
szánalom nélkül azt kettévágom!
Hitetlen barbár nem árthat nekem,
már harc és a gyilkolás az életem,
jó néhány garmada mögöttem áll,
ha üvöltünk egyet, az ellen becsinál!
Refrén:
Mi szolgáljuk híven az Istent, s királyt,
megkaptuk főpapunk, s pápánk áldását.
Lobogónk jelszava fennen lengedez,
mihamar kiírtjuk e barbár nemzetet.
Elordítjuk magunkat, s mind berezelnek!
/Lipót/
Hajóink, habár mind elsüllyedtek,
élelmünk, fegyverink odavesztek,
de Ditmár hada már árkon-bokron,
osztva a zsákmányt. - Semmi gondom!
Jöhet a pihenő, nincs mitől félnem,
meglepni a nomád úgysem tud engem!
Dereglyét és tutajt nem látok én,
fülembe égi hang búg: szerencsés legyen ez éj!
Refrén:
Mi szolgáljuk híven az Istent, s királyt,
megkaptuk főpapunk, s pápánk áldását.
Lobogónk jelszava fennen lengedez,
mihamar kiírtjuk e barbár nemzetet.
Elordítjuk magunkat, s mind berezelnek!
/Lipót egyedül/ próza
Ma éjjel végre… kipihenjük… e hosszú… menetet.
Tizenhatodik ének
A harmadik ütközet
/907. július-6./
/Regélő/
Senki nem mulathat; ünnep, vígság elmarad,
a túlsó parton fegyverben az újabb bajor had.
Lipót őrgróf hajszolta, nem kímélve csapatát,
bár az őrzők itt is, ott is megtizedelték táborát.
Duna déli partjáról semmi hírt nem hoz a szél,
némán áll a nagy hegy, ám az őrgróf még remél.
Tűznek martaléka lett, s elsüllyedt a hajóhad,
Duna vize betakar roncsot, fegyvert, s halottat.
Refrén:
Nem tudja Lipót, mi vár még rá, itt nem aranyért harcolnak,
ez a föld az otthona itt minden magyar harcosnak.
És aki a hazát védi, annak szíve, lelke van,
rabló zsoldos jobb, ha elfut, mert Istenük itt is velük van.
/Regélő/
Némán megbolydul a part az éjszaka leple alatt:
a lovakon bőrtömlő, s míg nem kel fel a Nap,
Duna vizén úszva, csendben általjut fél sereg,
s a fentebb lévő gázló, – nem akadály a többinek.–
Morva folyó apadt vize, csak négy lóhossz összesen,
ágyéktájuk sem lesz nedves, általhágják csendesen.
Nyugatról és keletről is felállnak a csapatok,
vészjósló a síri csend: – várva a harci parancsot!
Refrén:
Nem tudja Lipót, mi vár még rá, itt nem aranyért harcolnak,
ez a föld az otthona itt minden magyar harcosnak.
És aki a hazát védi, annak szíve, lelke van,
rabló zsoldos jobb, ha elfut, mert Istenük itt is velük van.
/Regélő/
Az alvó bajor sátrát már a Hold sem világítja,
mikor szellő hátára ül Árpád tülkeinek hangja.
Válaszul nyugat felől, harci tülök hangja szól,
majd morajló hangorkán zúg paták dobogó zajától.
Éjszakai poklok kínja íjak húrján testet ölt,
halálmadárként suhog, sok-sok ezer nyílvessző,
s a pirkadat, mint gyászlepel, úgy borul a tájra,
és a szétszórt ellent még a könyörtelen halál várja.
Refrén:
Nem tudja Lipót, mi vár még rá, itt nem aranyért harcolnak,
ez a föld az otthona itt minden magyar harcosnak.
És aki a hazát védi, annak szíve, lelke van,
rabló zsoldos jobb, ha elfut, mert Istenük itt is velük van.
/Regélő/
Miben bízol őrgróf, tán csak nem győzelmet remélsz?
Fitymálod a magyart, káromlásod már Istent sért.
Jő újabb nyílzápor: – Égi áldás? Oltalom? –
Istenhez ordít fel Lipót: Őrjítő az a fájdalom!
Ez volt utolsó csatája, néki és még sok-sok főúrnak,
megsemmisül a sereg, – ingoványba pusztulnak –!
Írmagjuk is alig akad, ki a rossz hírrel vágtázna,
majdhogynem agyvérzést kap a frankok ifjonc királya!
Refrén:
Nem tudta Lipót, mi várhat rá; itt nem aranyért harcoltak,
ez a föld az otthona itt minden magyar harcosnak.
És aki a hazát védi, annak szíve, lelke van,
Rabló zsoldos jobb… ha elfutsz… mert Istenük itt is velük van.
Támogassátok 1956 ügyét, várjuk véleményeteket, írásaitokat 1956-ról az 
